AZ ÚJ KULTÚRA

„Vajon nem pusztítottuk-e el a hajdan voltakat? Aztán sorjáztuk utánunk a későbbieket, így jártunk el a gonosztevőkkel szemben.” ( A Szent Korán 77/16-18)

I. BEVEZETŐ

Hogy írásom a dolgok közepébe vágva kezdjem, felteszek két kérdést: Ki a szerzője ennek az írásnak és miről szól ez a mű? - Erdélyi Péter vagyok, (74.04.01), német származású magyar állampolgár, tizennégy éves korom óta az iszlám vallás híve (Ez arra is magyarázatot ad, hogy művemnek miért ezt a mottót választottam. A mottó a teremtmények urának, minden mozgatójának szent kinyilatkoztatásából való, melyben tudatja az emberiséggel, hogy a romlott és bűnös közösségeket eltörölte a föld színéről, és így fog velük szemben eljárni a jövőben is. A kiemelés kedvéért a Szent Korán idézeteit pirossal, míg a Spengler A Nyugat Alkonyából vett idézeteket zölddel írom.) (Bemutatkozásom teljessége végett meg kell említenem, hogy muszlimként a Moszab Al-Madaní nevet használom), mint ilyen (ti. Iszlám vallású) tudatosan szembehelyezkedem azzal a gondolkodási, eszme és konvenciórendszerrel, mely több mint ezer éve Nyugat-Európában (pontosabban a mai északkelet-Franciaország nyugat-Németország és Belgium területén, mely egykor Aachen központtal a Frank Birodalom magterülete volt) az ottani emberi közösség együttélésének termékeként jött létre és a Spengler által felállított rendszerben nyugati vagy fausti kultúrának (illetve jelenlegi állapota szerint civilizációnak) neveztetett. És különösképpen szemben állok a fent említett "Fausti Kultúra" azon nihilisztikus elfajzásával, mely az ún. "Nagy Francia Forradalommal" tört felszínre. Ebbéli szembenállásom és ellenszenvem nem a véletlen műve, ha figyelmesen végigkísérjük e kultúra/civilizáció történetét és ismerjük jelenlegi állapotát, megérthetjük, hogy minek, hogy milyen eszmeiségnek és az ebből következő csoportos emberi magatartásnak lett a szülőanyja. Olyan világnak lett létrehozója, mellyel szemben egészséges gondolkodású istenfélő embernek, amilyen én legalább is lenni szeretnék, minimálissan is ellenérzéssel, kell viseltetnie, ezzel szemben azt tapasztalhatjuk, hogy a minket körülvevő kultúrális miliő, a magát istenfélő kereszténynek nevező emberköre, mégha enyhén fogalmazunk is nem a radikális szembefordulást választja a mai romlott világgal, sőt döntő többségük szinte kritika nélkül behódol annak eszmei paradigmarendszerének, a tudományos mezbe öltözött hitetlenségnek, és a züllött viselkedésmintákat is a korszellem változása, a modernség „vívmányaként” rosszabb esetben kísérőjelenségeként elfogadja. Ezzel szemben napjainkban az Iszlám, mely bizonyíthatóan az isteni szó autentikus megnyilvánulása, napjainkban az egyetlen erő, mely nem hódol be sőt ellenáll a Nyugat nem éppen pozitív behatásainak. Ennek az ellenállásnak világtörténelmi következményei kell, hogy legyenek. Ha megnézzük az elaggott szétbomlóban lévő Nyugati "Kultúrát" és megnézzük az Iszlámot, valamint figyelemmel kisérjük a közelmúlt eseményeit, akkor láthatjuk, nem véletlen, hogy az Iszlám és az eljövendő Új Kultúra fogalmai szétválaszthatatlanul egymás mellett állnak... – A fogalomzavar elkerülése végett szólnom kell a kultúra illetve a civilizáció meghatározásáról a spengleri gondolkodásban. Mindkét kifejezés tartalmára sokféle definíció született, mindkettő valamilyen emberi tevékenység, emberi együttélés produktuma. A kultúra esetében a szellemi a spirituális létre utaló felhanggal, míg a civilizáció elsősorban anyagi, technikai, haszonelvűségi jelentéstartalommal bír. Olyan meghatározás is született, miszerint a civilizáció része a nagyobb kategóriaként felfogott kultúrának, míg a kultúra az adott közösség kollektív érzületének inspiráló ereje, addig a civilizáció az adott embercsoport racionális létének anyagelvű, tárgyiasult felépítménye, mely a kultúra lelkiségi ösztönzőerejének következménye. Az utóbbi kultúra-civilizáció kettősségfelfogás érvényesül Spengler rendszerében oly módon, hogy a civilizáció része is a kultúrának és következménye is, időrendben a kultúra megelőzi a civilizációt egy olyan folyamat során, mikor a közösségben szunnyadó lelki erők kiteljesedésre vágyva a megszülető mitoszteremtő erő által létre hoznak valamit, mely egy kultúra csírájának tekinthető, ami hasonló egy kisdedhez, mit védeni, óvni kell, hogy életerős ifjúvá serdülve betölthesse azt a szerepet, melyet a kollektív közösségi szellem szán neki. Erre az ifjúi és fiatal felnőtti állapotra a fausti kultúra akkor jutott, mikor a gondolkodásban a skolasztika, az építészetben a gótika, a zenében pedig a gregorián ének volt domináns. Az ez után következő „fejlődési folyamat” tekintetében már vitába szállok Spenglerrel, míg szerintem a hanyatlás kora már a Reneszánsszal a világiasság életeszmévé válásával elkezdődött, addig A Nyugat Alkonya szerint ez csak az ún: „felvilágosodással”, majd ennek következtében történő amerikai függetlenségi háborúval, „nagy francia forradalommal”és napóleoni rendszerrel, majd a XIX. század technicizálódásával, a kultúra civilizációvá züllésével jött el. Abban azonban egyetértünk, hogy a reneszánsszal megkezdődött egy olyan folyamat, melynek során a spiritualitás értékrendjének gyengülésével egyre erősödik a racionalitás. E racionalitásnak a Spengler rendszerében egyáltalán nincs pozitív kicsengése, a racionalitás szinonímái a ridegség elgépiesülés, a pejoratív értelembe vett "észlénnyé válás", végső soron pedig a kollektív lelki tűz kihúnyása és a felbomlás. Spengler szerint e folyamat viszonylag egyenletes, míg szerintem hullámhegyekkel és völgyekkel tagolt. A reneszánsz és a reformáció antitradícionalista lázadását ( mely többé kevésbé bújtatottan világias, materialisztikus felfogást csepegtetett az általa áthatott emberközösség lelkületébe), a kultúra alapértékei ellen követi a barokk és az ellenreformáció spirituális-tradicionalista ellentámadása. Ezt követte az ún. „felvilágosodás” rideg racionalizmusa, melynek keretében először jelenik meg a nyugat életében a nyílt ateizmus. Ezidőre az egykori „kisded” majd „ifjú” már javakorabeli emberré válik, ki elvesztette ifjúsága tisztaságát, idealizmusát, és egyre inkább az anyagiakban való tobzódásban leli élvezetét. A „felvilágosodás” politikai színreléptével ( amerikai függetlenségi háború, „nagy francia forradalom”, napóleoni korszak ) már Spengler szerint is eljön a hanyatlás korszaka, melynek során a kultúra civilizációvá zűlik, ami ellen a romantika életérzése indít még egy gyenge és következetlen rohamot, azonban nem tudja feltartóztatni a szellemi szétesés folyamatát. Irány a spirituális mélypont a szellemi nihilizmus. Ez a művészetek terén a XIX. század végén az egységes korstílus felbomlásával az „izmusok” eljövetelével érkezett el. Ezen bomlási folyamat mellett az anyagi-technikai fejlődés terén nemhogy leépülés, hanem egy felgyorsulás következik be. Az ipari forradalmat követi a technikai azt pedig napjainkban is tartó tudományos-technikai forradalom, ám mindezek nem elégítik ki az embert, nem tudják betölteni a lelkekben támadt spirituális űrt, hiába az anyagi javakban való fokozott tobzódás, hiába a szektarianizmus és a „new age” szellemiség szánalmas valláspótló szerepe eljön sőt már itt is van a nihilizmus korszaka, a civilizáció kollektív öngyilkossága, melynek során a túlérett agyontechnicizált rend felszámolja önmagát. E folyamat kellős közepén tartunk napjainkban. A kultúrát szimbolizáló „emberünk” immáron elbutult szenilis aggastyán, aki már saját létezésér sem lát okot, várja halálát mégha ezt önmagának sem vallja be. – Ekképpen fest a nyugati kultúra-civilizáció életrajza melyhez hasonlóak más kultúrák életpályái is. – Röviden megválaszolva a spengleri kultúra-civilizáció folyamat determinált változások sorozata, mely során az emocionális töltetű kultúra, melyre az idealizmus az istenfélelem jellemző, fokozatosan materialista, ateista és hedonista civilizációvá válik, illetve sűlyed, hogy mindezek után eltűnjön a szétesés a nihilizmus örvényeiben. – Visszautlva írásom elejére a második kérdés melyet fel kell tennem, az hogy miről is szól e mű? Ha nagyon egyszerűen, lecsupaszítva kívánom megválaszolni a kérdést, akko művem egy Spenglerrecenzió és parafrázis, pontosabban Oswald Spengengler Nyugat Alkonya című könyvéből vett kiemelt szemelvények elemzése, kritikus továbbgondolása, aktualizálása. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy én magam spengleristsa vagyok-e ? A válasz mely már sejlik a fentebbiekből: Oswald Spengler rendszerének kritikus részben elfogadója vagyok. Természetesen mindezekkel együtt igen nagy tisztelrttel viseltetek iránta, Platonnal és Ariszttelésszel egy lapon említendő nagy gondolkodónak tartva, akihez a XX. Században senki sem fogható.(Sem a kicsinyes, a kozmikus kérdésekkel mit sem foglalkozó egzisztencialisták, sem a gyakorlatilag materialista (neo)pozitivisták.) Spengler nem csak a lét egy részterületével, nevezetesen az egyéni léttel, egzisztenciával foglalkozott, hanem célja és elvei szerint a kozmikus, globális valóság kérdéseit vizsgálja (fentről való látásmóddal) a filozófiát mint „csúcstudományt” fogta fel. A személyéről való tudnivalókhoz hozzátartozik az is, hogy nem volt „profi filozófus”, emiatt több bírálója kontárnak, dilettánsnak titulálta, pedig ezt az ő korában inkább pozitívumként kell elkönyvelni, gondolva arra, hogy Spengler mentes volt az ún. modern akadémista katedrafilozófia dekadens, torz berögződéseitől, a hanyatló civilizáció megcsontosodott, eltorzult konvencióitól, ami egyébként az antik szofizmus öncélú álokoskodásának megfelelője napjaink nyugati világában. Rendszerének alapjává a túlabsztraháltságtól mentes józan észt, egészséges érzésvilágot és széles előítéletektől mentes látásmódot tette, mentes volt a nyakatekert megfogalmazásokkal jellemezhető, elefántcsonttoronyba zárkózó sznobizmustól. Mindezek mellett rendszere kizárólag leíró jellegű volt, nem kínálva cselekvési akcióprogramot a változtatásra, hanem kívülállóként szemléli a világtörténelmet, mit kultúrák fltűnése és kihunyása sorozataként értelmezett. Ilyen módon párhuzam vonható közte és az Arab Kultúra Ibn Khaldúnja között. ( Egyébként pont az akcióprogram, a cselekvési koncepció hiánya miatt bírálta Nietzschét, aki a kultúrával szembefordulva pontosan és céltudatosan meghatározta, hogy mit és hogyan kell lerombolni, ám az ez utáni teendőkre, az új felépítésére nem volt programja.) Szemléletmódja „egyfajta szemléletmód” mely jó viszonyítási alap a világtörténelem rendszerezésére, segíti az embert, hogy széles látókörrel, spengleri szavakkal: „madárperspektívából” szemlélje a világot, mentesen a kicsinyességtől, szűklátókörű konvencionalizmustól, földhözragadt materializmustól és az erkölcsi relativizmustól. – Mindezek mellett rendszere nem mentes több hibától, tévedéstől. A „kultúra” fogalmát és általában az általa felállított kategóriákat, túlzottan rugalmatlanul, kartotékrendszer, vagy skatulyaelv szerint egymástól elszigetelve szemléli. Nem mutat rá az egyes kultúrák összefüggéseire, szem előtt tartva az idő és térbeli átfedéseket. Nem fordít szót a kultúrák létrejöttének tér és időbeli okaira, azok földrajzi kiterjedésére, esetleges álkultúrákra való tagolódására. Ennek viszonylatában a minket elsősorban érintő kérdések: az antik, arab és nyugati kultúrák bonyolult kapcsolatrendszere, mely megérte volna a részletes elemzést (előzményként megemlítve a babiloni és egyiptomi kultúrákat is).(Az "Arab Kultúra" kifejezésnél tennék egy kisebb kitérőt a fogalom pontosítása végett: Maga az elnevezés igencsak szerencsétlen, mivel az ember az arab szó hallatán az arabság igazi képviselőjére a sivataglakó beduinra asszociál. Ezzel szemben Spengler arab kultúrája egy olyan közel-keleti spirituális képződmény, melybe kissé önkényesen a bizánci kultúrát is besorolta, amely ténylegessen rokonítható ugyan az "Arabbal", ám napjainkra inkább köztes helyet foglal el az Iszlám (az új kultúra szellemi csírája) és a Nyugat között. Az Ortodoxia tkp. egy skizofrén kettős tudatú, kettős kötődésű világ nem pedig "szellemi űr", mely az új kultúra szülőhelye lehet. Személy szerint kívánom az Ortodoxia minnél több képviselőjének, hogy az isteni igazságot felismerve és követve a jó, az új kultúra spirituális forradalmának oldalára álljon, ahelyett, hogy a régit, az elaggottat, a pusztulásra ítéltet támogatná. Visszatérve az "Arab Kultúrára" mint olyanra, ennek szülőhelye nem az arab sivatag, hanem Szíria és Irak termékeny tájai voltak. Eképpen e kultúrát helyesebb lenne közel-keletinek, levanteinek vagy kelet-mediterránnak nevezni. Én szívem szerint Első Iszlám Kultúrának hívnám megkülönböztetve a most érlelődő Második Iszlám Kultúrától.) – Spengler méltatlanul nem tulajdonított súlyának megfelelő jelentősséget a vériség szerepének, pedig ha gondosan megvizsgáljuk a kultúrák földrajzi elhelyezkedésének és az azokat hordozó népek fajiságának kérdését melyeknek mind fontos szerepet tulajdoníthatunk. – És lássuk a talán legnagyobb, napi aktualitással is bíró tévedését, mely az eljövendő a nyugati kultúrát felváltó új rendet illetően ejtett. Spengler feltételezése szerint ezen új kultúra, majdan a XXI. Század során fog orosz földön feltűnni, egy radikális a kereszténységet teljesen újszerű módon értelmező népi-lelkiségi mozgalom keretében. Ezzel szemben mi történt Oroszországban a XX. Század folyamán, annak a bolsevik forradalom hatásaként, melyeket Spengler (védelmére legyen mondva) 1920 táján még nem láthatott be. Mi is történt Oroszországban 1917-től napjainkig? Tekintsük át ezen eseményeket részletesen a spengleri logika szerint elemezve: A nyugati kultúra szinte keletkezésétől fogva kisebb megtorpanásoktól eltekintve folyamatosan terjeszkedőben van. E folyamat a Frank Birodalom keleti terjeszkedésével kezdődött, majd jött ennek folytatása a német „drang nach ostern”, mely védekezés képen maga után vonta a lengyelek és a balti népek önkéntes nyugatiasodását (mely nemkülönben együtt járt az említett népek számára a permanens német vérinekcióval). Ez a terjeszkedés ekkor még megtorpant az oroszság etnikai határánál. Időközben egyéb fejlemények történtek. A Nyugat terjeszkedése nyomán telepesgyarmatok és kulturálisan is részben leigázott nem telepesgyarmatok keletkeztek, melyek közül a legjelentősebb az Észak-Amerikában létrehozott, és később USA néven önállósult, sőt világhatalommá vált államalakulat, ahová a XX. Század során még a nyugati kultúra (vagyis állapota szerint már civilizáció) központja is áttolódott. De térjünk vissza Oroszországhoz, ahol a nyugati kultúra terjeszkedése a XIII.-XIV. század táján megállt, illetve csak lassan lopva szivárgott, az is inkább a későbbi ukrán és belorusz területekre. Ez idő tájt az oroszságot egy mási irányból, a mongol-tatár hódítás felől is érte egyfajta „kultúrhatás”, mely anyugatosítással ellentétes tendenciát képviselt. Visszautalva a fentebbiekre meg kell említenem, hogy a nyugati beszivárgás révén vált az oroszság és az ortodoxia kettős tudatú világgá.(Az is megjegyzendő, hogy e két nép leválását az oroszság testéről ugyancsak a fokozottabb és korábban megkezdődő nyugati kultúrbehatolás és az ezzel járó vérbeáramlás okozták.) Később nagy lökést ad a nyugatiasításnak a német eredetű Nagy Péter, majd a szabadkőművességgel szimpatizáló Nagy Katalin, s e folyamat utánnuk is folytatódott hol erősebb, hol gyengébb intenzitással, mígnem 1917-ben a hosszú ideig ingerelt sátán eltépte láncát s megtörtént Oroszország és az orosz nép belső, a lélek mélyéig ható dekadens nyugat általi kulturális gyarmatosítása, mely eredménye képen az oroszság, ha félperifériális helyzetben is de vitathatatlanul a nyugat belső részévé vált. Így elmondhatjuk, hogy Oroszország, miképp a nyugat egésze egy helyre tart, ez pedig, hogy stílusosan a nyugati érzésvilág tudományos köntösbe öltöztetett lelkületének terminus technikusával éljek: belezuhanás egy fekete lyukba. A XIX. század végén Oroszországban feltűnt egy mozgalom, mely a nyugatiság legrosszabb arcának tanait képviselte. A „modern” tudományosság mezébe bújtatott nihilisztikus materializmusról van szó, mely a bolsevizmus formájában lépett az orosz politikai élet színpadára, kihasználva a tradíciótól elszakadt és egyben szociális nyomorban élő embertömegek indulatait. Ezeket meglovagolva sikerült a bolsevizmusnak átvennie a politikai hatalmat, majd megkezdte „áldásos országátformáló tevékenységét”, melynek szellemi-erkölcsi zűlés, nihilisztikus közösségi bomlás lettek a következményei, s e folyamat csak fokozódott, mikor a XX. Század végén a bolsevizmust felváltotta a harácsoló kapitalizmus. Száz szónak is egy a vége: egy ilyen szellemi talaj nem alkalmas arra, hogy egy új kultúra virága sarjadhasson ki belőle. Oroszország ugyanúgy a dekadencia, a hanyatlás útjára lépett mint a Nyugat többi része. Megmutatkozik mindez az önkéntes terméketlenség általi népességfogyásban, drogban, alkoholban, az egész társadalom szellemét megmérgező prostitúcióban, szexuális szabadosságban, az embertömegek organikus közösségből embermasszává való alakulásában és a közeli bukás eljövetelének egyéb jeleiben. Az orosz és és egyéb bizánci orientációjú területeken élőket beszippantotta a Nyugat, ha vannak kisebb közösségek e világon belül (elsősorban vidéken) akik megőrizték tisztaságukat az ő helyük a bimbódzó új kultúra oldalán lenne. Ennek azonban a jelen eseményei ellentmondanak. Gondoljunk csak a szerbség boszniai szerepére, mikor az Iszlám elleni védőgát szerepében tetszelgett, vagy az Orosz Birodalom, mint nyugati nagyhatalom fellépésére Csecsenföldön. – A klasszikus Nyugat népei után ugyanerre az útra a Nyugati Kultúra bomlása útjára léptek az oroszok mellett a japánok, majd a kínaiak, napjainkban pedig Indiában is egyre inkább tapasztalhatók ennek jelei. Mindezek a belső tartás hiányára, behódoló hajlamra utalnak, vagyi mindarra melyet a spengleri rendszerben a saját önálló éltető kutúra hiányát jelentik. Egyetlenegy térsége van ma a földnek, mely a viharos tengerben rendíthetetlen sziklaként ellenáll a világ legnagyobb részére kiterjedő bomlási folyamatnak, e terület pedig az Iszlámot valló népek földje, ahol már megkezdődött az a belső változás, mit egy új kultúra csírájának tekinthetünk, mely eljövendő kultúra szellemi alapja az Iszlám, s e kultúra, mint már említettem, nem azonos azzal melyet Spengler (egyébként nem túl szerencsés módon(ennek miértje már kitértem) „ Arab Kultúrának” nevezett. Az új kultúra más lesz mint az említett előbbi volt, más lesz mint a Nyugati és más lesz mint a Babiloni, mely az Arab Kultúrához hasonlóan a Közel-Keleten látta meg a napvilágot. – Ám mindez még a jövő, mely beteljesülésre vár, én e művemben a Nyugati Kultúra előrevetített végkifejletével és az eljövendő új ígéretével kívánok foglalkozni. Ez az új kultúra csírázik már és magja termékeny talajra hullott, a Nyugat zsarnokságával szembenálló muszlim népek egyre inkább megfogalmazódó szellemi igényére. Az Új Kultúra rügyedző fácskáját az igaz hit mártírjainak vére öntözi ma is a világ oly sok részén, ez az elhullatott vér lesz a hit alapjaira épülve az eljövendő Új nagy mítoszteremtő ereje. – Végezetül még egy észrevétel mely Spengler, minden hibája és tévedése melletti, szellemi nagyságára mutat rá, azzal, hogy míg a Nyugat Alkonyát az 1910-es 20-as évek fordulóján írta, addig annak mondanivalója napjainkban aktuálisabb mint keletkezése idejében. Olyan dolgoknak látta előre kibontakozását a civilizáció alakulásában, melyek azidőtájt még csak a Nyugat központi területein, ott is csak a nagyvárosokban és még igen kis volumenben voltak jelen, ma pedig már a Nyugat perifériáján élő ember mindennapi életének is eleven részét képezik, ez utóbbi fejlemények fognak kibontakozni írásom tárgyaló részében. Munkámhoz a hatalmas Allah segítségét kérem, ki kinyilatkoztatásában a Szent Koránban így szólt az emberiséghez: „ És titeket teszünk meg a föld lakóinak miután ők már nem lesznek, ez jár annak aki féli színemet és féli ígéretemet.” (14:14)

II. A NYUGAT ÉS FŐ JELLEMVONÁSAI

Spengler A Nyugat Alkonya című műve „a beteljesülés állapotába jutott, vagyis a nyugat-európai és amerikai kultúra sorsát” mutatja be számunkra,analóg példákat hozva más, már letűnt kultúrák életútjából.Nincs jó véleménye saját kultúrájáról, különösen annak kései elfajzásáról,minek igazolásaképpen lássuk mit mond erről egy másik filozófus Nietzsche meglátásait említve:" A nietzschei fogalmak, mint pl. dekadencia, nihilizmus, minden érték átértékelése, a hatalom akarása, mélye benne gyökereznek a nyugati civilizáció lényegében, "

(Mindezek mellett tükröződik írásain, hogy a németség a lélek legmélyén nem tartja igazán sajátjának a nyugati kultúrát, ez annál szembetűnőbb, mikor a spengleri rendszert összevetjük Toynbee nézeteivel, aki kimondottan a nyugati szupremácia és kultúrsovinizmus ideológusa.)

Vegyük sorra ezeket a kétségtelenül negatív kicsengésű fogalmakat, melyek valóban a nyugati lelkiségnek mélyen a sajátjai, s már e kultúra születésénél is jelen vannak, benne találhatóak már a nyugati kereszténység lényegében, mely szellemi gyuelegye volt a fauszti kultúrának. A "hiszem mert lehetetlen" kijelentésben csírájában benne van az ateizmus és a nihilizmus, és nyíltan benne van a szellemi és erkölcsi relativizmus, amely veszélyes kapukat nyitott meg az abszolútumba vetett kétely előtt. A nyugati kereszténység által lerakott út mentén haladva fokozatosan léphették át az e kultúrához tartozó embertömegek a világiasság, a materializmus-ateizmus majd a nihilizmus kapuját. Szintén ezen ideológiai vonalvezetésből következik, hogy a nyugati egyháznak még hatalma csúcsán az ún. "középkorban" sem volt valódi közössségszervező-társadalomintegráló tényezői szerepe, (mint ahogy politikai és gazdasági sem). A Nyugat világában, már a legkorábbi időkben egyfajta kettős hatalom (külön struktúrával), világi és egyházi alakult ki, melyek folytonos harcban álltak egymással. E harc később is folytatódott más formában, mai fő megjelenése a hit és tudás ellentéte a keresztény gondolkodásban. Később a "középkor" után a keresztény egyházak sorra behódoltak a civilizációvá vált kultúra tudományos mezbe öltözött materialistta-ateista szellemi bomlasztásának.(A Katolicizmusban ez a II. Vatikáni Zsinat folyamán ment végbe véglegesen.) Mindezek fényében kijelenthetjük, hogy a mai kereszténység (szélsőségesnek titulált szilárd meggyőződésű kisebb csoportokat nem számítva) súlyosan leszerepelt a történelem színpadán.A világtörténelem menetének jelenlegi állásából világossan látható, hogy a "Nyugat" végleges letűnése után a kereszténység megszégyenülten fog állni a világtörténelem színpadán, már ami maradni fog belőle.

Dekadencia: A szó hanyatlást, bomlást, züllést jelent,a Nyugat Alkonya beli használata leginkább egyes "művészet" beli megnyilvánulásokra irányul. A már említett relativizmus,mely már a Nyugat születésénél a lét princípiumának esetlegesként felfogásában jelen volt, beindítva egy folyamatot, mely a kétségtől eljutott a nyilt tagadásig, vagyis a teljes nihilizmusig. A kultúra fejlődéséről mindig szemléletes (kór)képet nyújt a lélek kollektív és egyéni megnyilvánulása a művészetek terén, ez az út lassan de biztosan a materializmus majd nihilizmus felé vezet. Tanúi lehetünk a normális női szerepfelborításának, annak, hogy hogyan jutunk el a gótika szüzesség és anyaság ideálját tükröző Máriájától a "modern" kor fertőjéig, ahol a női ideál, a követendő minta a prostituált és a férfiszerepeket utánzó nő lett, felborítva ezzel az élet rendjének Isten által elrendelt normális folyását, akadályozva majd teljességgel meggátolva az emberi közösség önreprodukcióját. Szintén tanúi lehettünk a XIX. század végén XX. század elején a művészi formarend felbomlásának, mitöbb mesterséges szétbomlasztásának, az ezt követő ultraindividualista öntörvényűségnek és mindenekelőtt a művészet lelkét kiölő kufárszellem elhatalmasodásának.

Nihilizmus:A végső stádium kollektív lelkülete, melynek útja kétellyel és egyre több tagadással van kikövezve, az istenhit közösségi érzületének magánszférába való visszaszorítását követi a tudományosnak nevezett istentagadás , mely az erkölcsi rend lefejezését jelenti. Ennek nevében jön az ember önistenítése a "bábel tornyának" építése minek során az ember isten helyére akar lépni, hirdeti, hogy a világ összes dolgát meg fogja ismerni és matematikai összefüggések formájában le fogja írni, eközben pedig rájön a világ tkp. egy a semmivel, gondoljunk csak a nyugati szellem atommodelljére. A tagadások sorozata nem áll meg az istentagadásnál idővel elérkezik magának a létnek a tagadásához, miből következik, hogy e felfogás vallója nem látja valósnak saját létét sem, s végül még saját "látszatlétének" fenntartását sem tartja racionálisnak. (Gondoljunk csak a mai szétzüllőben lévő nyugati civilizációban eluralkodott önpusztításra az öngyilkosságok számának emelkedésére az emberi közösség reprodukciójának elmaradására a mesterségessen szerzett mámorra és végsősoron az általánossan elterjedt pesszimista közhangulatra.) Ekkor jön el a rend önfelemésztésének ideje, mind egyéni, mind tömegi szinten (és itt nem véletlenül használom a tömeg szót a közösség helyett). Egyre sokasodnak az élni, létezni nem akarás tünetei melyek legfontosabb ismérveit az imént említettem.

Mindenérték átértékelése: (avagy antitradicionalista bomlasztás) E nietzschei fogalom szintén a relativista szemlélet terméke, napjainkban nincs határozott stabil értékrend, illetve az számít értéknek melyet a pőre materiális haszon a gazdasági szükségszerűség és "ésszerűség" annak tart, ez utóbbi lehanyatlása után marad a teljes értéktelenség a lelki semmi a nihilizmus.

A hatalom akarása: Értjük ez alatt annak öncélú akarását, mely egyet jelent a zsarnoksággal a korlátlan önkényuralommal. E zsarnoki uralomnak egyre határozottabb megjelenését tapasztalhatjuk napjainkban a nemzetközi gazdasági elit képébrn, a liberális állam koncepciójának megjelenése óta, mely jellegénél fogva sokkal veszélyesebb (nagyfokú képmutatása és megfoghatatlansága miatt) mint a megelőző idők etatista önkényuralmi rendszerei. A nemzetközi harácsolótőke az ún. "demokratikus" politikai hatalommal takarózik, amely valójában csak asszisztense neki. Sikerült elhitetniük a tömegekkel, hogy ők a hatalom letéteményesei, az ő érdekeiket képviselő választott népképviseleti-önkormányzati elveken működő politikai hatalom kezében van az irányítás, holott azt már régóta az "arc nélküli szörnyeteg" a nemzetközi harácsolótőke gyakorolja, aki nem demokratikuskodni akar hanem profitot akar, minnél többet és minden áron. Az összeharácsolt tőke pedig hatalmat ad a kezébe, melyet nem a közösség érdekében használ fel, hanem annak ellenében, annak elnyomására, kizsigerelésére s nem utolsó sorban elbutítására és sötétségben tartására.Összegezzük hát, mit is jelent a világi hatalom napjainkban a deklarált elvek szintjén és avalóságban: Hivatalosan demokrácia van, a hatalom legfőbb letéteményese a "nép", aki felhatalmazza képviselőit, a parlamentet és az önkormányzatokat, hogy nevében járjanak el, törvényekkel és egyéb szabályokkal irányítsák az adott ország életét, valamint végrehajtó egységeket nevezzenek ki (országos szinten a kormányt, helyi szinten a közigazgatási hivatali apparátust). Ilyen módon, ha közvetve is, mindenben a "nép" érdeke érvényesülne az állam és atársadalom vezetése terén. Mi ezzel szemben a valóság? A modern nyugati politikai rendszer a demokratikus mellett liberálisnak is nevezi magát. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az állam ún. "éjjeliőrállammá" válik, vagyis a tényleges hatalmat a gazdasági elit kezébe engedi át, ez által pedig a szépen hangzó népképviseleti rendszer üres formasággá válik, a nagytőke uralkodik, az állam asszisztál. De nézzük most meg csupán magát az "asszisztenst", hogyan is működik a maga alávetettségében: A politikai hatalomért pártok versengenek, természetesen csak olyan szervezrteket tűrnek meg, melyek lojálissak a liberális kapitalista rendszerhez, azoknál a pártoknál, ahol ez megkérdőjelezhető azoknak rafinált alattomos módszerekkel kitörik a nyakát (gondoljunk csak a MIÉP esetére). De hát a pártokat a "nép", a választók szabad akaratukből választják! - Hangozhat az ellenérv. Én erre azt mondom, hogy a "nép", vagyis az akarat nélküli szürke tömeg manipulálása csak technikai részletkérdés, egy harácsoló kapitalista rendszer csak hozzá lojális pártot juttat az "asszisztensi hatalomba". Ennek az "asszisztensi hatalomnak" a látszat kedvéért engednek egyfajta mozgási szabadságot, szabadon dönthet olyan kisebb jelentősségű kérdésekben, melyek nem sértik a gazda, a gazdasági elit hatalmát, a gazda azért is hagy neki bizonyos mozgásszabadságot, hogy megmaradjon az illúzió az embertömegek előtt, miszerint ő a hatalom valódi birtokosa. Az említett "asszisztensi hatalom" mindenek előtt a kormányokra, a szakmai irányítótestületekre vonatkozik, a népképviselet állítólagos legfőbb szervei, a parlamentek valójában csak a kormánynak alárendelt szevazógépek. Ha netántán az "asszisztensi hatalom" sérteni kezdi gazdái érdekeit, akkor azonnal szélsőséges és "lator" válik belőle, akit a nagytőke kezén lévő sajtó és média azonnal bele is tölt az irányított közvélemény eszközeivel a tömegek fejébe. És közelebbről mi a helyzet a "gazdával" a gazdasági elittel? Ezt alapvetően két részre lehet osztani, az ipari tőkére és a hierarchia csúcsán elhelyezkedő banktőkére, ez utóbbi minden feje és irányítója a liberális kapitalista államban, a hitel adása illetve megvonása által felemelhet és mélybe taszíthat bárkit a gazdasági és politikai életben egyaránt, vagyis spengleri fordulattal élve: demokrácia = pénzuralom.

III. A TRADÍCIONÁLIS ÉS A GYÖKÉRTELEN LÉT

"Zárt formájú, a földdel együtt növekvő népek helyett egy újnomád, egy parazita tűnik fel, a nagyvárosi lakos, az alaktalanul hullámzó tömegben fellépő, tradíciókat nélkülöző, vallástalan, intelilens és terméketlen tényember, aki mély ellenérzéssel viseltetik a földművesnéppel , és annak legmagasabb rendű alakjával a vidéki nemessel szemben, aki tehát hatalmas lépés a szervetlen világ a vég felé..." Ezen újnomádság vezéregyénei pedig nem mások mint a harácsoló tőke gátlástalan, lelketlen kufárai, vagy ahogy divatos szóval nevezik őket a "nagyvállalkozók". Szomorúan kell megemlékeznem róla, hogy az újnomádság, ez az új embertipus, a posztkultúrális lét salakja már nem csak a nagyvárosokban van jelen (mint ahogy Spengler korára az még jellemző volt), hanem szelleme begyűrűzött a kisebb városokba és vidékre is. Amíg az elgyökértelenedés csak a városra volt jellemző, addig mindig volt emberutánpótlás a termékeny vidékről, ám mikorra a gyökértelenség szelleme átterjedt a vidékre és ezzel az ottani ember körében is megjelent az önkéntes (olykor-olykor kényszerű) terméketlenség. Mindezek mellett a nagyváros beszippantó ereje nem szűnt meg sőt inkább fokozódott egyre inkább elnéptelenítve a vidéket. Magyarország példáján szemlélve e folyamatot, 1945 után erőszakkal szétverték a tradicionális nemesi réteget, majd a parasztság ez a tradicionális-istenfélő eszmeiséget zsigereiben hordozó réteg, a került sorra. Kezdetben a Rákosi rendszer idején erőszakos úton, majd az ezt követő Kádár-érában a "lassú víz partot mos" elvén egy sokkal hatékonyabb mézesmadzagot húzó gúlyáskommunista módon. A céljuk az volt, hogy saját földjén dolgozó paraszt a tradicionális-istenfélő ember a kolhozosítás által mezőgazdasági bérrabszolgává váljon, vagy a még rosszabb utat választva egyfajta menekülést remélve a város felé vegye az irányt, szürke tömeggé válva a gyáriparban és új lakóhelyén a vasbetondobozban. 1945 és '89 között a kommunista rezsim tevékenysége nyomán a magyar tradicionális rend gerinctörést szenvedett, elveszett életerejének hordozója a hagyományos parasztság, illetve ami foszlány maradt belőle azt napjainkban az EU csatlakozás után, annak nevében verik szét, hogy immáron hazánk földjét is a fenti idézetben említett új embertipus töltse be egészében és a globalista média által diktált ütemben lendületesen haladjon a vég felé.

"A világváros a "haza" helyett a kozmopolitizmust, a hagyomány és természetesség iránti tisztelet helyett a hűvös tényérzéket, az állam helyett a "társadalmat", a természetes jogok helyett a kivívott jogokat, végül pedig a tudományos vallástalanságot, mint a szív korábbi vallásosságának kövületét jelenti." Ilyen világ jött immáron el, helyet adva az előbbi idézetben jellemzett embermasszának. Spengler kora óta a "világvárosiasság" kisugárzott a vidékre is megmérgezve annak korábban romlatlan szellemét, a hagyomány és természettisztelő alapokon álló "józan paraszti észt" felváltotta napjaink tudományosnak nevezett "észlény" felfogása. Mára az ún. "modern tudomány" a materialista propagandát kiszolgáló eszközzé vált, mely előre gyártott prekoncepciókon, puszta feltételezésen alapszik nélkülözve az empirikus, kisérleti elvű bizonyítékokat, a lényeg, hogy az adott tétel, kijelentés igazolni látszon az ateista ideológiát, s mindezeket persze hatékony propagandagépezetük által megkérdőjelezhetetlen tényekként kommunikálják a tömegeknek. (A későbiekben majd szó esik a nyugati atomelméletről és a darwini eszmékről, melyek szemléletes példái napjaink pszeudotudományának.)

A "kivívott jogok" nevében, az által adják meg az akarat nélküli szürke tömegnek a hatalom letéteményese illúzióját, elfedve ezáltal a valóságot, a tömegek jogfosztottságát, rabszolga voltát, melyet a "tudományos mezbe öltözött vallástalanság" szellemi mérgének fokozott propagálása tesz teljessé. Mit tehetünk ez ellen? Milyen programmal léphetünk fel? A válasz: csatlakoznunk kell az emberiség most bimbódzó új eljövendő kultúrájához, szívünkbe fogadva annak tiszta istenfélő szellemét, átitatni lelkünk annak új mítosztermtő erejével és szóval és cselekedettel is fel kell hívnunk erre másokat is, hiszen a romlás házában is akadnak olyan lelkek, kiket nem fertőzött meg véglegesen gonosz környezetük, hiszen minden uralkodó eszmei paradigma mellett léteznek, mégha olykor csak a "fű alatt" is megbújó mellékparadigmák. Itt olyan emberek csoportjáról van szó, kiket áthat az alapjában véve a jó és igaz után áhitozó szellem, akik majd készek lesznek az egészséges gondolkodás, érzésvilág és puritán istenhit nevében szembefordulni mai világunk züllöttségével és romlottságával. Ezeknek az embereknek meg kell találniuk egymást és szövetséget kell kötniük, hogy egy új kultúra, egy igaz rend csírái lehessenek, hogy új tavasz ébredhessen az emberiségre.

IV. A MATERIALISTA GONDOLKODÁS

"A materialista történelemfelfogásban az oksági természetű törvények uralkodnak, ebből adódott aztán az a következtetés, hogy olyan hasznosságeszmények, mint a "felvilágosodás", "humanitás" és "világbéke" a világtörténelem céljává tehetők, mindezeket pedig a "fejlődési folyamat beteljesedésével érik el." " Azt hiszem ezekből ráismerhetünk mindennapjaink közfelfogására, a materializmusra, az anyagi haszon elvére és a "modern" világ demagóg jelszavaira. (Melyek kiegészíthetők még a demokráciával, szabadsággal, stb.) Ezek sajátjai voltak a mára már letűnt bolsevizmusnak és a jelenleg domináns liberális kapitalizmusnak,(Mindkét rendszer természetesen demokráciaként aposztrofálta önmagát.) mely felfogása szerint az emberiség "fejlődése" elindul az ősközösségtől, majd áthalad különböző tipusú és erősségű elnyomórendszerek során, hogy végül eljusson a beteljesüléshez, egy földi paradicsomba, ahol tökéletes rend és jólét uralkosik, ahol a hatalom letéteményese a "nép". Következésképp a bolsevizmus szerint a világtörténelem első szakasza előjátéka volt annak, hogy a Szovjetúnió megalakulhasson a "nép győzelme" által, végetvetve minden addigi rossznak és megkezdve az emberiség tényleges pozitív létét. Ugyanez a jelenség tapasztalható a liberális kapitalizmusban (gondoljunk csak Fukuyama nézetrendszerére), mely szerint az USA megalakulása volt a gyökeres pozitív fordulópont az emberiség életében. Ám mi van a "beteljesülések" után? A választ megkapjuk ha megvizsgáljuk a már letűnt kultúrák sorsát, vagy érzékeljük annak a tendenciának irányát, merre a Nyugati Civilizáció halad. Mi ezzel szemben a valóság? Fordítsuk le korunk hasznosságeszményeit a ténylegesség nyelvére: "Felvilágosodás": A XVIII. századtól kezdődő felgyorsuló materialista bomlási folyamat, ekkor lép a Renaszánszban megkezdődő erjedés helyére a felülről vezényelt tudatos és megtervezett rothasztás, mely az ateizmus nihilizmus, következésképp az erkölcsi rend szétzúzása felé irányul. "Humanizmus": (emberiesség, emberközpontúság):Az individuum előtérbe állítása, majd abszolútizálása, mely együtt jár egyrészt a közösségi szellem felbomlasztásával, valamint a lét valódi princípiumának (Istennek) felcserélése az emberrel mint abszolútummal. "Világbéke": A materialista "jóléti rend" eljövendő konszolidált korszaka, mely egyenlő a nemzetközi harácsolótőke totalitárius uralmával. "Demokrácia": A jelenlegi szóhasználatban a harácsoló kapitalizmus eufemisztikus önelnevezése. "Szabadság": Ma egyenlő a szabadossággal, amit relatív, korlátozott vagy részleges anarchiának is nevezhetünk, ez pedig idővel kitárja a kaput a teljes anarchia és nihilizmus előtt.

V. A POSZTKULTÚRÁLIS "MŰVÉSZET"

"Amit manapság [a XX. század eleje] művészetként űznek, az tehetetlenség és hazugság; s ez a Wagner utáni zenére éppúgy vonatkozik, mint a Manet, Cézanne, Leibl és Menzel utáni festészetre." Spengler itt a bomlási folyamatot a művészetekben fellépő változások oldaláról nézi. A formai rend felbomlásának kezdetét a zenében a késő romantika, a festészetben az impresszionizmust követő irányzatokban jelöli meg, majd szemléletesen jellemzi afelbomlott formák korát a következő módon: "Látjuk a költő helyébe lépő literátort, az expresszionizmus szégyentelen bohózatát, mint olyan fejezetet a művészettörténetből amely megszervezte a műkereskedelmet, s a művészi iparrá alacsonyult gondolkodást, érzést és művészi formákat." A formák bomlása együtt jár azzal, hogy az egész emberi közösséget megmérgező kufárszellem behatol a művészetbe is, szétporlasztva annak belső lényegét, pontosan azt a célt mire a művészet hivatott. Mivé is vált a művészet már Spengler korára, mely napjainkra még fokozottabb mértékben teljesedett ki: "Mit takar ma a "művészet" címszava? Hangszerek tömegének mesterséges lármájával teli hazug zenét, idióta, egzotikus és plakáteffektusokkal telezsúfolt hazug festészetet, hasonlóképp hazug építészetet, amely az elmúlt évezredek formakincsére támaszkodva minden tíz évben "megalapítja" az új stílust, melynek jegyében mindenki azt teszi amit akar, s hazug szobrászatot, amely egyaránt lop Asszíriából, Egyiptomból és Mexikóból." "Minden mű, ami ezzel szemben a régi eszményekhez ragaszkodik, pusztán provinciális jellegű." Ez utóbbinak lehetünk tanúi jelen életünkben a népművészet a népi kultúra megvetése és sárbataposása formájában, mely helyett ott van a globalista, kicsapongást, züllöttséget népszerüsítő könnyűzene a maga lélekromboló dübörgésével, a sekélyes, az embert primitív véglénnyé sűlyesztő ponyvairodalom és médiumok, a festészet és szobrászat pedig mára már kifejezetten a nihilizmus kifejezőeszköze lett. Egyszóval megszűnt a kultúra, megszűnt a spirituális fejlődés, felemelkedés és az emögött álló emocionális töltet. "Minden modernizmus a puszta cserélődést tartja fejlődésnek."

VI. A NIHILIZMUS APOSTOLAI

"Rousseau, Szókratész és Budha... Ők mindannyian egy évezrednyi benső mélységet taszítottak a sírba. Az emberiség evangéliumát prédikálták, de ez az emberiség az "inteligens" városi embert jelenti, aki torkig van a késői várossal s vele együtt a kultúrával is, kinek "tiszta" azaz lélektelen esze azt keresi, hogy miképpen szabadulhatna meg tőle, illetve parancsoló formáitól, annak keménységétől s bensőleg már át nem élt, ezért gyűlöletes szimbolikájától." mindezekből "megpillanthatjuk azt, amit Nietzsche a befejezetlen főművéhez írt töredékes előszóban nevén nevezett: ti. a nihilizmus eljövetelét" A nihilizmus eljövetelére több analógiát is találhatunk korábbi kultúrákban: "Szókratész nihilista volt Buddha nemkülönben" (A Buddhizmus lényegéről majd később.) Napjaink eszmeiségét az egész nyugati világ tkp. egy "nagyvárossá" vált mely a következő képp működik: "Maga a világváros úgy található meg a kultúrtáj (ti. az általa még meg nem fertőzött tradicionális környezet) közepén, mint az anorganikus massza netovábbja, a benne élő embereket eloldja gyökereiktől, magához húzza, majd felemészti őket." Kialakul a cirkuszért és kenyérért kiáltó akarat nélküli szürke tömeg, akinek a köztájékoztatás mondja meg, hogy mit kell szeretni, aki az önpusztítás és önkéntes terméketlenség által megkezdte önmaga felszámolását. Az életösztön egyre halódik benne.

VII. A TRADÍCIONÁLIS LÉT BOMLÁSA

"A tudományos világok felszínes világok, (csak egy vékony külső máz, az anyagiság szintjén megjelenő külsőségeket figyelik meg a világból, a valós mögötte lévő lényeggel szemben teljesen érzéketlenek, gyakran annak puszta létét is tagadják vagy teljesen jelentéktelennek tartva lekicsinylik) praktikus, lélektelen, merőben extenzív világok, melyek egyaránt alapját képzik a Buddhizmusnak, a Sztoicizmusnak és a Szocializmus szemléletmódjának. (A szocializmus alatt nem a bolsevizmus, nem is az eredeti marxi tanok, hanem a XIX. század végének "etikai" szocializmusa értendő.) Mindhárom esetben az jelenti a hátteret, hogy az életet már nem alig tudatos s választás híján levő - mintegy magától értetődő - módon éljük, s azt már nem Isten által elrendelt sorsként fogadjuk el, (Vagyis a posztkultúrális ember már nem isteni kegyként fogja fel a létet, mint a korábbi tradicionális paraszti lét embere) hanem úgy szemléljük mint problémát, s az intellektuális belátások alapján tesszük közszemlére - "célszerűen", "ésszerűen", az agy uralkodik, mivel a lélek leköszönt." És ez az "agy" egyre kevesebb okot és célt lát önnönmaga létezése számára, a civilizáció halad az önfelszámolás felé. "A nép napjainkban a városi néppel egyenlő, amely valamiféle, hullámzó anorganikus massza. A paraszt nem demokrata - mivel e fogalom is a mechanikus városi létezés körébe tartozik." Ezért gyűlöletes napjaink tömegembere szemében a parasztság, ezért nevezi az egyszerű, természetes és egészséges gondolkodást maradinak és primitívnek. "A régi rendek a nemesség és a papság eltűnése után a paraszt az egyetlen organikus ember, maradvány a korábbi kultúrából (ilyen módon) sem a sztoikus, sem pedig a szocialista gondolkodásban nincs számára hely." A nemesség és papság, mint rendek szétzúzása után napjainkban teljesedik be a parasztság felszámolása, a farmer nem paraszt, hanem olyan valaki aki iparként űzi a mezőgazdaságot. (Erről később egy másik idézet kapcsán bővebben is ejtek szót.) A bolsevizmus kolhozparasztja sem valódi tradicionális értelembe vett paraszt, hanem bérrabszolga, aki történetesen mezőgazdasági munkát végez. Mind a farmer, mind a kolhozparaszt életérzésében, mentalitásában a nagyvárosi tömegemberhez hasonul, ily módon a posztkultúrális világ lassan, fokozatosan kiterjed a vidékre is, ahol a "szenvedély a praktikus szükségleteknek adja át az elsőbbséget; ilyen stílusú filozófiák (a már említett) sztoiciumus és buddhizmus." Az efféle világfelfogások "A világot mindennapi szükség és a szorító (anyagi) valóság szempontjából szemlélni, nem pedig a magasból, miként ezt Aiszkhülosz, Platón, Dante és Goethe tette; nem más ez mint az élet madárperspektívájának békaperspektívával való felcserélése, s éppen ez jelenti azt, hogy a kultúra civulizációvá alacsonyodik." A világ menetének madárperspektívából való figyelése, felülemelkedés az anyagiság kicsinyes korlátain fontos sarkköve a Spengler rendszerének, aki a (történelem)filozófiát mintegy csúcstudományként fogta fel, illetve azzá akarta tenni.

VIII. A MAI POSZTKULTÚRÁLIS ÉLETÉRZÉS ÉS KORÁBBI MEGFELELŐI

"A plebejusmorál, vagyis Epikurosz és a Sztoa, a Buddha korabeli szekták, illetve a XIX. századi morál csatatervet dolgoz ki arra, hogyan lehet a sorsot kikerülni." "... A rómaiak csak abban tűntek ki, hogy magas szintre emelték ... az intelektuális hidegséget és ürességet" melynek paralellje a szemünk előtt létezik a "modern tudományos szemléletnek" nevetett eszmerendszer, gondolkodásmód formájában.

IX. A BUDDHIZMUS VALÓS ARCA

Lássuk, hogy értékrli spengler a Buddhizmus szerepét, párhuzamba állítva más kultúrák neki megfelelő értékű jelenségeivel:" A Buddhizmus, a Sztoicizmus és a szocializmus a vég morfológiai szempontból egyenértékű kelenségei. Tehát a Buddhizmus ... melynek végső értelmét mindig is félreértették ... , nem puritán mozgalom, mint mondjuk az Iszlám és a Janzenizmus ... nem új vallás, s egyáltalában nem is vallás ..., hanem a fáradt nagyvárosi ember végső, s tisztán praktikus világhangulata, ... maga előtt nem lát semmiféle benső jövőt." Ez utóbbiból asszociálhatunk a nirvánára. A Buddhista életszemlélet semmiféle metafizikát nem ismer, csak a későbbi korok ruházták fel egyfajta vallásszerű mezzel. "A Buddhizmus minden olyan reflexiót elutasít, ami Istenre s a kozmikus problémákra vonatkozik, csak önmagának, illetve a valódi életnek[értsünk ezalatt evilágit] megformálása fontos számára (lássuk a párhuzamot a szadduceus zsidósággal, a pozitivizmussal vagy a marxizmussal) a lélek létét el sem ismeri." Mindezeket összegezve hogyan értékelhetjük a Buddhizmus eszmerendszerét? A Buddhizmus tkp. a régi kihúnyt indiai kultúra (egyik) kövülete, méghozzá annak kései civilizációs korszakából fakadó antitradicionalista életérzésének megmerevedett változata, ezzel szemben a Hinduizmus ugyanezen kultúra "védikus", vagyis "szentíráson" alapuló tradícionalista formája, pontosabban annak megkövesült maradványa. Nem csoda, hogy ezen eszmék (a különböző kínai kultúrához köthető filozófiai rendszerekkel, mint Taoizmus, Konfucianizmussal együtt) rokonszenvessé, sőt követendő mintává váltak korunk a nyugati civilizáció posztkultúrális tömegembere számára, mint ahogy a posztantik (késő római) ember szemében is vonzók voltak a különböző vallási, filozófiai rendszerek, melyek misztikus külsőségei alatt közönséges nihilizmus rejlett.

 

X. ÁTMENET AZ ATEIZMUSBA

"Minden kultúra lényege a vallás, következésképpen minden civilizáció lényege a vallástalanság." Vagyis az ateizmus-materializmus egyet jelent az erkölcsi rend lefejezésével, a belső életerő kihúnyásával, az adott kultúra elsorvadásával, letűnésével a világtörténelem színpadáról. Az állam szekularizálása, valamely vallásnak, vagy általában a vallásnak mint államvallásnak megszüntetése egyet jelent azzal, hogy ez által az ateizmus válik quasi államvallássá, amit követ az állam és a benne élő közösség erkölcsi színvonalának csökkenése majd szétporladása. Hiába állnak elő olyan emberek, akik azt mondják: Én ateista vagyok, de emellett erkölcsös. - Egy adott ateista formálisan gyakorolhatja ugyan az erkölcsösséget vagyis a jócselekedetet, sőt még akár erkölcsbajnok is lehet, ám az erkölcs, a jó és rossz kérdése értelmét vesztett fogalommá válik számára. Mindez azzal magyarátható, hogy gyökerei nem szakadtak még meg teljesen a tradícionális-istenfélő világgal, az erkölcsös ateisták a bomlási folyamat kezdetének gyermekei. A következetesen ateista ember egyszersmint nihilista is, jócselekedetei haszonelvűségből vagy következetlenségből adódnak.

XI. A TÖMEGEMBER ÉS TULAJDONSÁGAI

Tekintsünk meg egy újabb képet a kultúra utáni világból: "A nép helyébe lépő s a nagyvárosokban formátlanul hömpölygő csőcselék ez, a gyökértelen városi massza, ... ez váltotta fel a kultúrtáj természettel egybenőtt ... paraszti emberiségét ... aki a színház, a szórakozóhelyek, a sport és a napi irodalom világában érzi otthon magát." Ez a bizonyos napi irodalom, vagyis a zsurnalisztika "Nem a legjobbakhoz, hanem a legtöbbhöz szól, eszközeit számszerű siker alapján értékeli." Mindez felvet egy problémát, az akarat nélküli szürke tömeg problémáját,(amely oka annak is többek között, hogy a "demokrácia" nem más mint üres formaság) melyet Spengler "hömpölygő csőcseléknek, alaktalan masszának" nevezett, más szóhasználattal tömegállatnak is nevezik ezt az új embercsoportot, akik már nem alkotnak közösséget, nem tartja őket össze semmiféle organikus kohézió, hanem egy emberhalmazzá válnak, egy atomizált, ultraindividualista tömeggé, ahol tkp. minden egyes tag egy-egy külön közösség, ám még az individualizmusuk is valójában csak látszat. Ténylegesen a sajtó, a médiumok és a reklámpropaganda fejbólintó jánosai, kritika nélküli befogadói, akiknek "úgy mondják meg", hogy mi a jó, mit kell szeretni és milyen viselkedésmintát kell követni. Ezen "új rend" (negyedik rendnek is nevezik),tulajdonképpen osztály, ők azok akikben mint "kollektívumban" egyre inkább kiveszik az életerő, ez az egyéni lét terén a növekvő számú öngyilkosságokban, a csoportos létben pedig az önkéntes terméketlenségben, a negatív népszaporulatban, az önreprodukció elmaradásában mutatkozik meg. Az emberiség eljövendő (mit eljövendő ez a harc tkp. már megkezdődött) nagy kultúrharcának, melynek során a nyugati kultúra, már ami maradt belőle, erőszakos halált fog halni, ennek a nagyszámú szürke töneg lehet az áldozata elsősorban. Az eltömegesedés napjainkra rég átlépte a tulajdonképpeni nagyvárosok határát, és a "vidék" emberét is önmagához hasonította.Napjainkra már nincs jelentőssége annak, hogy valaki városi illetve községi státuszu településen él e, az eltömegesedés kiegyenlítődött. Az Iszlám hit prófétai útmutatásai többekközött ezeket mondják a hit terjedésével kapcsolatban: Eljön majd az idő, mikor a muszlim közösség kezébe kerül Jeruzsálem, majd Konstantinápoly, majd Róma. Róma egy "nagy mészárlás" nevű hat éves háború végén fog elesni, mely az Iszlám katonái és a nyugatiak között fog lezajlani. Nem akarok mindezekből messzemenő következtetéseket levonni, tény, hogy Jeruzsálem és Konstantinápoly muszlim bevétele már bekövetkezett, és a demográfiai dinamika ismeretében jelenleg a nyugati civilizáció európai területe az első számú potenciális felvevőzónája az Iszlám világ népfeleslegének, a jó Isten tudja csak, hogy hová és mennyi időn bellül vezetnek ezek a dolgok. Végezetül a fentebbi gondolatokhoz, minden hátsó és kommentáló szándék nélkül álljon egy idézet a Szent Koránból: "És bizony titeket teszünk meg a föld lakóinak, miután ők már nem lesznek. Ez jár annak, aki féli az én bírói székemet és féli a fenyegetésemet." (14:14)

 

XII. A JÉZUSI TAN, A PÁLI PSZEUDÓVALLÁS ÉS AZ ISZLÁM

"A keresztény misszió lényegi magvát mindig félreértették, az őskereszténységet, az alapító mágikus vallást, kinek lelke egyáltalán nem volt képes e taktust és mélységet nélkülöző brutális aktivitásra, csak Pál apostol hellenisztikus gyakorlata vitte ki az Imperium Romanum lármás, városi, demagóg nyilvánosága elé; köztudottan az ősi közösség legélesebb tiltakozása ellenére," Igen lényeges kitétellel állunk itt szemben, melyben Spengler lényegében ugyanazt a kifogást fogalmazza meg a (nyugati)kereszténységgel szemben, melyet az Iszlám is vall, ez pedig nem más, mint a jézusi valódi és a páli pszeudó kereszténység közötti különbség. Tudnunk kell, hogy a tényleges történrlmi Jézus és a János evangéliumában kibontakozó páli Jézus köszönőviszonyban sincsenek egymással. Pál egy posztkultúrális keleti egzotikus exportvallást alakított ki a jézusi tanok egyes elemeiből, ebben Jézust mint népszerű figurát felhasználva, miközben kettős játékot játszott, a tizenkét apostol felé elhitetve, hogy ő az igazi Jézusi tanokat hirdeti. Összehasonlításként álljon e helyütt, hogy ebben a relációban hol foglal helyet az Iszlám, a muszlim hit tkp. nem más, mint a valódi jézusi tanok felújítása és a páli pszeudo "Jézusvallás" antitézise, nem véletlen, hogy a kelet, a páli eszméktől nem vagy kevéssé érintett keresztényei az Iszlám forradalmi vulkánszerű kitörése után nagyobb részt csatlakoztak a Próféta kinyilatkoztatott vallásához. "A páli tipus csak itt az európai (antik) nyugat városaiban találja meg a hasonlókat", vagyis a vele hasonszőrű kultúra utáni tömegembert. "A mágikus ember úgy tekint a történelemre, mint a teremtés és pusztulás közti nagy világdrámára, mint a lélek és a szellem, a jó és rossz, Isten és az Ördög között folyó küzselemre; a történelem az ő számára szigorúan behatárolt történés." Ezen idézetben szerzőnk valójában nem specifikusan az "arab kultúrát", hanem az egészséges istenfélő világnézetet jellemzi, mely magával az emberrel együtt, ha mennyiségileg nem is mindig domináns formában, de létezett, létezik és fog is létezni a világban mint szuprakultúrális tényező. A fentebbi idézetben megfogalmazottak valóban a mágikus kultúrában teljesedtek ki ott válva dominánsá.

XIII. A NAGY GONDOLKODÓK SEJTELMEI

" Nietzsche tökéletesen világos és biztos mindaddig, míg arról a kérdésről volt szó, hogy mit kell földig rombolni és átértékelni; viszont ködös általánosságokba vész, mihelyt a "Merre tovább?", a cél kerül szóba." Nietzsche értette, vagy sokkal inkább érezte, hogy miről is szól az a világtörténelmi helyzet, melyben élt. Látta, hogy a túlérett Nyugati Kultúra a szellemi és erkölcsi rossz sőt gonosz kategóriájába tartozik; érték, vagyis sokkal inkább értéktelenségrendje valóban megérett és rászolgált a pusztulásra. Az egészséges lelkekben érlelődött a meggyőződés, hogy attól a förtelemtől, melyet a Fauszti Kultúra jelent az emberiségnek, minnél hamarabb meg kell szabadulnia. De milyen is legyen az eljövendő "új kultúra"? Erre nem csak Nietzsche, de maga Spengler sem tudott kielégítő választ adni, sőt Nietzsche egyáltalán semmilyen érdemi választ nem adott a kérdésre. Spengler pedig az eljövendő „Nagy Orosz Kultúra” eljövetelének a tévedésébe esett. Mentségükre legyen mondva, az ő korukban még nem értek meg a feltételek a tisztánlátásra. (Az Iszlám XX. század elejei ébredés csak a 60-as években vált viszonylagosan, és csak az 1979-es iráni Iszlám forradalommal kifejezetten nyilvánvalóvá.)

XIV. A MODERNSÉG VALÓS ARCA

“A természettudománynak a vallás ellen felhozot valamennyi kifogása bumerángként üt vissza.” A fauszti civilizáció egyik, talán legjelentősebb termékére a “modern tudományos szemléletre” mutat rá a szerző ebben az idézetben. Ez pedig nem más. mint tudományos mezbe öltözött ateista propaganda. A Nyugat lelkülete szakadékot idéz elő a racionális és a spirituális lét közé (már említettem a hit és tudás ellentétpárját) és ebben tulajdonképpeni táptalaja a páli kereszténység irracionalitása, a "hiszem mert lehetetlen" elv. Mindezek az istenhit és általában az idealista világnéet aláásására voltak alkalmasak.A viszonylag kisebb bomlasztó jelegű eszme (a páli tanok) újabb egyre nagyobb és nagyobb bomlasztó mozgalmakat szültek, a reneszánsz, a reformáció, a "felvilágosodás", majd a "modern tudományos szemlélet ennek fő állomásai. Azonban ahogy a Nyugati Kultúrán belül a "tudományos istentagadó" paradigma visszaszorítja a keresztényit, a végén úgy jár mint ahogy az ismert tanmesében a lyuk járt a zsákkal, a lyuk egyre és egyre ette a zsákot ekkép növekedve rajta, viszont mikor a zsák teljesen elfogyott és a lyuk "azt hitte", hogy most elérte nagysága teljét, a zsákkal együtt ő is megszűnt. Ilyen módon számolja fel a régi kultúra önmagát. Az eljövendő újnak a feladata nem a győzelem kivívása, hanem a romeltakarítás. „Éppen ezért mindegyik atomelmélet mítosz, nem pedig tapasztalat. A kultúra – nagy fizikusainak elméleti formálóereje által – ebben nyilvánítja ki legtitkosabb lényegét, önmagát.” És ez nem az egyetlen az ún. „tudományos tények” közül, melyeket empirikus tapasztalati és kisérleti bizonyítékok hiányának ellenére megingathatatlan tényként tárnak elénk a Fauszti Kultúra lelkületével átitatott tudósok. Hosszasan sorolhatnám a példákat akár a társadalom, akár a természettudományok teréről, melyek által kirajzolódna szemünk előtt, hogy valójában mit is takar az ún. „modern tudományos szemlélet/világnézet.”

XV. AZ UTOLSÓ KISÉRLET

A kultúra végehez közeledő időszakban eljön egy eszmeáramlat, melyet romantikának nevezünk ami nem más mint az "idealizmus reneszánsza", amely hasonlóképpen olyasvalamit (a kultúrát) szeretne újból életre kelteni, ami már visszavonhatatlanul elveszett" A romantika heroikus és mélyen tiszteletreméltó mozgalma, azonban sajnálatosan már csak szélmalomharcot tud folytatni a hanyatlás felé taszító erők ellen, az őserő már kiveszett az elérkező civilizáció hullámai egyre agresszívabban törnek előre. A romantika sorsa a hősi halál, kihúnyta után a civilizáció erői egyre gyorsabban viszik a nyugatot a vég felé. A romantikát ha közelebbről, közvetlen előzményei felől vizsgáljuk, akkor tkp. nem más mint válasz az ún. "felvilágosodásra", mely a reneszánsz világiassága, majd az ellenreformációval együtt jelentkező barokk retradicionalizációja után kinyitja, először csak óvatosan, majd egyre nyíltabban az ateizmus kapuját, bár "a felvilágosodás emberének még nem sajátja az ateizmus, de a kezdődő civilizáció koráénak már igen. Az ateizmus a nagyvároshoz, a nagyvárosi "művelt emberhez" tartozik" pontosabban fogalmazva a "felvilágosodásban" az ateizmus még nem vezető paradigma, de már egyre jelentősebben jelen van, hogy a "modern ipari" korra a romantika végleges elhamvadása után a Nyugat vezető eszméje legyen.